Kapcsolathekker

Ki itt belépsz, hagyj fel az ajándékozással!

Elmesélem, miért kérem ezt.

A házunk tárolókapacitása véges és lassan mindenhol, amerre csak a szem ellát, a gyermekeink játékai hevernek. De nem csupán a hagyományos értelemben vett, makulátlan játékokról van itt szó, kérem. 

A játék egy csodás gyűjtőnév mindenre, amivel egy másodpercen túl bármiféle kapcsolatba került egy kiskorú. Takarhat hagyományos értelemben vett, játékra használandó és e célból gyártott játékot, de ugyanígy e gyűjtőnév alá kerülhet bármiféle egyéb holmi (szakkifejezéssel élve ,,cucc”), mondjuk rajz, rongy, félkész termék vagy doboz is.

Ide sorolandó a jelenleg sarokba hajítva várakozó, hajtogatott papírbéka család, a konyhaablakban leledző félkész, tejesdobozokból ragasztott lófej, egy babaágynak használható, rongyokkal kitömött cipősdoboz (baba nélkül), egy kissé gyűrött (cserébe viszont meglepően nagy) papírforgó, két kavics, egy cérnából és papírcetlikből kötözött hosszabb füzér (erről fogalmam sincs, mi célból készült) és rengeteg, rengeteg hasonló dolog csak azok közül, melyeket épp most, ebből a szögből látok.

 

A lényeg tehát: ezek a tárgyak egy család életében képződnek.

Létrejönnek, sokasodnak és megállíthatatlanul burjánzanak, míg szabályos kommandós-akciók keretén belül ki nem hajítódnak az utcai kukába – a benti nem jó, mert innen egy óvatlan pillanatban rendre kihalászódnak. 

Mégis, bármennyire is az agyamra mennek, ezek azok a játékok, melyekkel a gyerekeink tényleg sokat játszanak. Kitalálják őket, sunnyogva levadásszák a hozzávalókat, közösen alkotnak és hatalmas, szerepjátékokkal tűzdelt, eufórikus hangulatú órákat töltenek a társaságukban. 

Amivel viszont szinte soha nem játszanak, az a gyerekszobai játékospolc csillogó tartalma. Előfordul ugyan, hogy unalmukban lehalásznak innen valamit, de általában nem, mégsem – csak a szőke baba ruhája kell, a kisautó doboza, a kutya nyakörve. (Természetesen egy újabb, nélkülözhetetlen ,,cucc” létrehozásához.) 

Egy ideje mi már nem is veszünk nekik ilyesmit. Na jó, néha, ha nagyon kitartó vágyakozással szembesülünk, mégis megesik – de a vágy tárgyát csakhamar a polc elhanyagolt lakói között látjuk viszont. 

A magunk részéről tehát igyekszünk trükközni.

Nem veszünk ,,túlságosan kész” játékokat a gyerekeknek: amivel csak ezt vagy azt lehet, fésülöd vagy leülteted, bekapcsolod, világít vagy gurul… Ha ezt tudja, másra nem jó. Az a jó játék (úgy tűnik legalábbis), amivel csinálni lehet valamit, kitalálni, ,,hogyanon” gondolkodni, mást is bevonni, agyalni, beöltözni, szervezkedni rajta, beleképzelni valami mást.

Emellett van még egy trükk. Ami nagyobb, mint mondjuk egy tányér, az túl nagy. Lehet szép. Lehet cuki. De úgyis ottmarad a polcon, mert nehézkes, macerás. Csak támasztéknak vagy építőanyagnak jó, mialatt valami egészen mással játszik a kicsi. 

Azokat a játékokat, amiket nem használtak a gyerekeink, több ízben átválogattuk és elajándékoztuk, vagy a cserezsákba tettük.

A cserezsák, hát ez egy csodálatos találmány, melynek szellemi atyja az egyik barátunk, maga is kétgyerekes apuka. A dolog lényege, hogy egy-egy magányos rendrakás során összeszedem (szigorúan titkos akció keretében) a gyerekszobából a ritkán használt játékokat (plüssöket, babákat, autókat… bármit, amihez akár hetekig hozzá sem nyúlnak a gyerekeink), majd szépen, légmentesen bezacskózom őket és mehetnek a padlásra, fél évre.

Bizony! Fél évre. A gyerekek észre sem szokták venni a dolgot, a rendezettebb szobának viszont örülnek, csakúgy, mint a fél évvel azelőtt bezacskózott és most tisztítva kipakolt ,,új” játékoknak. 

Amivel viszont a mai napig nehezen tudunk mit kezdeni, azok az ajándékba kapott holmik.

Amikor csak vendégünk jön, a gyerekek minden alkalommal kapnak valamit, ami egy illendő és kedves szokás. Minél nagyobb méretű meglepetést kapnak a gyerekeink, annál nagyobb az azt övező ujjongás – és a mi csendes sóhajunk is, hogy hova fogjuk ezt tenni a polcon.

Az ajándékba kapott holmit ugyanis nem illik továbbadni. Nem illik cserezsákba sem rakni, hiszen hogy néz az ki, hogy mire legközelebb jön az illető látogatóba, az előző ajándékának már se híre, se hamva? 

 

Emiatt, valószínűleg több szülőtársunk őszinte és KÉTSÉGBEESETT kérését tolmácsolva kérem, hogy

ha bármikor vendégségbe mész kisgyerekes családhoz, az ajándékod legyen:

  • kicsi,
  • bütykölhető, babrálható, hajtható vagy érdekes, sokáig nézegethető (mondjuk könyv),
  • vagy olyan, amivel alkotni lehet, 
  • tesókkal, barátokkal közösen játszható/kitalálható,
  • laposan vagy kis helyen tárolható,
  • semmi esetre sem hangot adó vagy sok apró darabra széthulló (!!!).

 

Ha nincs ilyened, hozz CSOKIT!

Vagy sütit. Komolyan. 

Vacsi után megeszik és nagyon, nagyon örülni fognak neki, mert mi sose veszünk nekik ilyesmit. Bolti édességet nem is láttak már… Lássuk csak… Hát nagyon rég. 

 
 
 
 
 

Továbbiakat a lenti cikkajánlóban vagy a blog facebook oldalán találsz: itt csatlakozhatsz hozzánk, hogy ne maradj le a friss cikkekről. Gyere, egyre többen vagyunk! 

Köszönöm, hogy olvasol, nézz vissza máskor is! 

Ha tetszett a bejegyzés, nagyon köszönöm, ha megosztod vagy a fb Tetszik gombbal (itt Kapcsolódó kép ) jelzed azt nekem. 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!