Kapcsolathekker

Szóval a gyerekek nincsenek rendesen megnevelve?

Gyakran tapasztalom, hogy idegenek hajlamosak beleszólni a sokszor egyébként is elgyötörtnek tűnő, számukra ismeretlen anyukák viselkedésébe az utcán, a játszótéren vagy bárhol, ahol eszükbe jut: akár a zebra közepén is.

Ha ilyesmit látok, felmerül bennem a kérdés, hogy bármily sok gyermeket, bármily jól (bár már ez is relatív, hiszen ki mondja meg, mi számít jónak) nevelt is fel valaki,

az feljogosítja-e őt arra, hogy egy pillanatnyi betekintés alapján kritikát fogalmazzon meg mások gyermeknevelési stílusára vonatkozóan?

 

Szerintem nem. Volt annak a másiknak a helyében, kérdezem én? Volt abban az élethelyzetben, azok között a nehézségek között, azzal a személyiséggel, pontosan azzal a kisgyermekkel?

Akinek van gyermeke, ráadásul több is, bizonyosan jól tudja azt, hogy minden gyermek más és másfajta szabályozást is igényel. 

Lehetséges, még testvérek között is, hogy az egyikük olyan mértékben szabálykövető, hogy elég mindent egyetlenegyszer, csendesen kérni tőle – a másik pedig akkor is fél percen belül a csilláron lóg a vendégségben, ha egész odaúton arról győzködtük az apjával közösen, hogy most az egyszer ne tegye…

Igen, tudom, ,,a gyerekek manapság neveletlenek”. Neveli őket a tévé, a net, a bandaszellem. Kevés ideje van rájuk a szülőnek. Nem olvasnak, nem játszanak sárban. Hangzatos frázisok ezek, melyek a csapból is ömlenek a műszak után hazatérő elcsigázott szülőkre…

Régen is így volt, igen. A szülők dolgoztak. DE AZ RÉGEN VOLT. Nem ebben a tökéletesen, elképesztően kifordult, felfordult világban. Ahol ennyi az egyedülálló szülő, a nagyszülői segítség nélküli család, a gyermekek felé áradó túlméretezett inger. Akkor is nehéz volt, igen. Sok dologban a mainál elképzelhetetlenül nehezebb. 

Vajon szerencsések vagyunk, a sorsunkat megkönnyítő tényezők miatt, ebben a modern világban? Igen.

Eszerint tehát ,,könnyű” a helyzetünk? Nem.

S aki ma kritizál, de nincs tapasztalata a mai gyermeknevelésben, talán maga is meglepődne a helyzet nehézségén… Nem tudhatom, de nem tudhatja ő sem. 

 

Aki ilyen módon kritikát fogalmaz meg, talán elégedett azzal, ahogyan ő boldogult annak idején a feladataival. Milyen jó neki, őszintén mondom!

Mindannyian szeretnénk így érezni majd, ha odáig jutunk.

 

Ugyanakkor, ha elegendő idő telik el, hajlamos lehet az ember elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor nem mentek túl fényesen a dolgok, nem igaz? Pláne, ha az eredmények fényében ezek a pillanatok már nem is tűnnek olyan fontosnak számunkra.

Ki volt már szemtanúja hasonlónak? Eltűnődhetünk, vajon mennyit tudhat az őt nyilvánosan bíráló arról az anyukáról, akinek a gyermeke az ő szeme láttára „nem viselkedik”, mondjuk a buszmegállóban?

Lehetséges, hogy az a szülő az elmúlt nyolc-tíz óráját a munkahelyén töltötte? Mit dolgozhat vajon? Talán a munkája stresszes, nehéz, kimerítő, fárasztó? Melyik munka ne lenne az nyolc-tíz órán át? Előfordulhat az, hogy bár ez az anyuka reggel öt óta talpon van, csak most, itt, a buszmegállóban jutott el odáig, hogy aznap először egy kedves, törődő szót halljon egy másik felnőttől..?

Nem tudhatom, hogyan mentek a dolgok régen. 

 

Csak azt tudom, hogy négy gyerekkel sem jelenteném ki, hogy valamit jobban vagy kevésbé jól csinálok, mint egy másik anya. Sőt… Bevallom, minél több idő telik el, annál jobban, élesebben látom azokat a területeket a saját házam táján, melyek ,,foltozásra” szorulnának. Egy helyen helytállok (talán), s hat másik lép a helyébe. S közben annyira, de annyira szeretném a legjobbat adni nekik.

Nem mondanám, hogy jobban értek a gyerekekhez vagy nehezebb dolgom van, mint bármelyik egygyermekes anyukának, akit látok, mert nem a számok számítanak. Odáig pedig tudom: soha nem jutnék, hogy odamenjek kioktatni őt. Mert nem tudhatom, hogyan kell az ő gyermekével bánni: a sajátjaimról talán már vannak sejtéseim, de az övéről aztán semmit sem tudok.

Csak azt tudom, hogy engem a gyermekeim megtanítottak megszámlálhatatlanul sok dologra: gyakran azt érzem, többre, mint én őket.

 

Megtanították, hogy soha nem lehetek tökéletes, de lehetek nekik elég jó.

Megtanították, hogy mindegyiküknek mást jelent ez az „elég jó” és ezt mindegyikük másképpen jelzi majd nekem.

Mindegyikük a maga módján viselkedik „jól”, mások az erősségeik és gyengeségeik, másképpen és másban sebezhetők.

Én pedig mindegyiküket olyan „jól” nevelem, ahogyan az csak az erőmből kitelik. S szeretem őket teljes szívemmel. Ennyit tehetek.

 

Ha pedig az utcán, várakozás közben találkoznék valakivel, akinek a társasága feltölt, aki előfordulhat, hogy a legelső, aki aznap megkérdezi tőlem, hogy hogy vagyok, megtörten bevallom: én bizony válaszolnék neki. Pedig ilyenkor még az is megeshetne, hogy valami ismeretlen szúrós szemmel nézne rám.

 A bejegyzés egy olvasói levélre való válaszként született, mely az Anya-jajj blogon olvasható: itt

 

 
 
 
 
 

Továbbiakat a lenti cikkajánlóban vagy a blog facebook oldalán találsz: itt csatlakozhatsz hozzánk, hogy ne maradj le a friss cikkekről. Gyere, egyre többen vagyunk! 

Köszönöm, hogy olvasol, nézz vissza máskor is! 

Ha tetszett a bejegyzés, nagyon köszönöm, ha megosztod vagy a fb Tetszik gombbal (itt Kapcsolódó kép ) jelzed azt nekem. 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!